Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nincs feladat - a Hiperkarma visszatérő koncertje

2011.06.20

A koncertezéstől hosszabb időre visszavonult Hiperkarma olyan űrt hagyott maga után, amit egyetlen magyar rockzenekar nem tudott és nem is akart betölteni. Megnéztük őket a Világveleje Nyár fesztiválon, hogy kiderítsük: a visszatérő Hiperkarmának sikerült-e ez a nagy feladat.

h i r d e t é s

Mikor a Hiperkarma közel három és fél évvel ezelőtt határozatlan időre felfüggesztette működését, olyan űrt hagyott maga után, amit a kortársak és a később indulók egyértelműen képtelenek voltak betölteni, de igazából meg sem próbálták; semmi nem mutatja szemléletesebben Bérczesi Róbert zenekarának a modernkori magyar könnyűzenére tett hatását, mint az epigonok teljes hiánya. Példának okáért a rendszerváltás utáni alternatív színtér születésénél és fősodorhoz való csatlakozásánál bábáskodó Kispál és a Borz munkássága a mai napig letörölhetetlen nyomot hagyott a később induló pályatársak munkásságának egészén, illetve egyes szakaszain, ezek az előadók pedig később saját jogukon is számtalan követőt - utánzót - fialtak; ám a Hiperkarma már indulásakor is azt üzente, hogy egy ilyen kis színtéren is lehetséges a műfaji kereteken belül maradva, a rendelkezésre álló művészi eszközöket okosan felhasználva egészen friss és különleges produkciót létrehozni, amit nem lehet és nem is érdemes utánozni. Az Orczy Kert színpadán előttük fellépő 30Y akaratán kívül pontosan azt mutatta meg – egyébként kifejezetten szimpatikus, energikus koncerten -, hogy a tavaly elköszönő Kispáltól átvett staféta továbbvitelére valóban ők a legalkalmasabbak, ugyanakkor a fél óra múlva színpadra lépő főzenekarhoz képest rögtön feltűnt, mennyire mást képviselnek, mennyire más a feladatuk. Ez a feladat persze nehéz, egy generációkon átívelő zenei örökséget, egy hazai viszonyok között óriásinak számító rajongótábort egyik pillanatról a másikra átvenni rettenetesen hálátlan dolog, amit igazából nem is egyetlen előadónak kéne megoldania, a 30Y pedig lehetőségeihez mérten tényleg mindent meg is tesz ennek érdekében – de éppen ennek az örökségnek a béklyóit szakította le magáról a Hiperkarma két eddigi nagylemezével, a feloszlást megelőző koncertekkel és a mostani visszatéréssel is.

Pedig sok újat nem mutattak; az ősszel megjelenő harmadik lemezről eljátszott négy dalon kívül természetesen az első két album anyagának java hangzott el, a szünet előtt időkben megszokotthoz képest kevesebb változtatással, egyúttal kevesebb üresjárattal. Ennyi viszont éppen elég is volt ahhoz, hogy kiderüljön, mennyire hiányzott egy ereje teljében lévő Hiperkarma - és főleg egy egészséges, legjobb formáját hozó Bérczesi Róbert - a hazai színtérről. Az igazán jelentős zenekarok hiányát az ember csak akkor érzi meg, amikor hosszú idő után újra hallhatja őket, és nem hiszem, hogy én voltam az egyetlen a közönségben, aki sosem tartozott a legnagyobb rajongók közé és legalább két éve teljes mértékben ignorálta a lemezeiket - mégis minden sor, minden dallam azonnal aktiválódott, mintha meg sem történt volna az elmúlt pár év. Egészen furcsa például, hogy egy meglehetősen ártalmatlannak tűnő alternatív zenekar rendelkezik talán a legtöbb emlékezetes, egyből megjegyezhető gitártémával itthon, de ez a helyzet; erre a tényre csak ráerősített, hogy Bérczesi és a dobokat ritmusgitárra cserélő Frenk gyakran el is énekelték a szólókat, díszítéseket. A dobok mögött rendes koncerten most bemutatkozó Gálos Ádám hibátlanul hozta a kötelezőt, ahogy a ritmusszekció is remekül járult hozzá a pofonegyszerű, pár akkordos témákból szövevényes hálót fonó hangszerelési megoldásokhoz.

Mindenki tette tehát a dolgát, ugyanúgy, mint régen, a legfontosabb láncszem viszont megkérdőjelezhetetlenül a frontember, akin annak idején rosszabb pillanataiban egész koncertek csúsztak el és váltak kifejezetten kínos élménnyé, most viszont azt az önmagát idézte, akire mindenki emlékezni szeret; a régi kisfiús visszafogottság, enyhe zavar mostanra sokkal kevésbé szembeötlő, helyette egy koncentrált és végig összpontosító énekes képe rajzolódott ki, aki egyszerre ügyel a közönség szórakoztatására, a koncert struktúrájára és a felesleges dumák elkerülésére.

Bérczesi nem csak generációja egyik legjobb dalszerzője, de az a fajta nagyvárosi srác, akire hallgat az ember, mert tudja, hogy miről beszél (és azt is, hogy kinek), pedig nem mond semmi különöset, csak azt, amit mi is elmondunk, ha mondjuk szerelmesek vagyunk, kirúgtak a munkahelyünkről, minden buli szarnak tűnik vagy egyszerűen csak unatkozunk. És pont úgy mondja el, ahogy mi - ez különbözteti meg a Hiperkarmát a mezőny legnagyobb, túlcizellált rímpárokkal és akrobatikus áthajlásokkal operáló részétől. A másik fontos különbség, hogy ha a 30Y kapcsán feladatról beszéltünk, elmondhatjuk, hogy a Hiperkarmának klasszikus értelemben véve nincs feladata: éppen a kánontól való tisztelettudó távolságtartás eredményezi azt a könnyedséget és jó értelemben vett tét nélküliséget, ami miatt úgy tud őszinte és egyszerű maradni, hogy közben egy pillanatig sem lesz ciki. Nem áll be az odamondogatós, megfejtős zenekarok sorába, ugyanakkor mégis megfejt valamit, illetve inkább segít a megfejtésben, de végső válaszai nincsenek, nem is lehetnek.

Az Orczy kert fűben fekvős fesztiválhangulata ugyan kicsit elvett a kívánt intimitásból, és a zenekar annak idején sem játszott túl sokat ennyi ember előtt, de közösségi élményként mégis ritkán látott hangulatot eredményezett a koncert; a világot persze nem váltotta meg, hatásmechanizmusában is támaszkodott némileg a nosztalgiára, az új dalok hallatán pedig nagy kérdés, hogy ekkora kihagyás után lehetséges-e jelentőségében az első két lemezhez mérhető folytatással előállni - majdnem biztos, hogy nem -, de ha kamaszos naivitással szeretnénk levonni a végkövetkeztetést, akkor nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy megint van Hiperkarma, és ez mindenképpen jó dolog. B+

 
 

 

Képgaléria


Utolsó kép


Facebook

Elérhetőség

FACEBOOK


Levelezőlista




Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>


Statisztika

Online: 2
Összes: 41049
Hónap: 798
Nap: 24